Sinaasappel a felhőn ül

Tévedtem.

Én haltam meg. 

Nem.

 Ma este meghalt az apám.

Az egyik pillanatban még kacagva csap az orcájára, jókedve jeléül, és rám pillantva nyögi két nevetéshullám között: "Az én lányom!" És a következő pillanatban már nincs többé.

Nem tudjuk meg soha, mi történt pontosan. Minden olyan hirtelen jött.

Egész este kedves, nyugodt volt - soha nem volt ilyen nyugodt a hangulat a betegsége óta. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy minket dicsérjen meleg, büszke hangon, és nem láttam mást a halál álmosságától elhomályosult szemében, mint szeretetet. Azt, ahogyan mondta nekem, hogy milyen sokra becsül, és milyen büszke rám, soha nem felejtem el. Mintha búcsúzkodott volna. Közelebb jött, és meleg, eres kezével megszorította a mi kezünket. "Ez a fiú - suttogta meghatottságtól elakadó hangon -, ez a fiú mindig eléri, amit akar. Nem tudnám rásütni a mamlasz bélyeget. Gondoljatok majd rám, amikor odafent leszek már, a fellegekben." - Elcsukló hangon ült vissza a helyére, a félhomályos sarokba, ahol mindig is ült, ahonnan az utóbbi időben az Életet nézte.

És egyszercsak ----- az orcáracsapás, a kacagás, a rámpillantás után - elfehéredett, és...

....nem volt többé. Sírva pattantam fel, amikor rádöbbentem, mi történt, és az agyam felfogta, hogy mindaz, ami volt, már nem lesz a jövőben sohasem. Soha, de soha.

Telefonáltunk, és zokogva beszéltünk a rokonokkal, a temetkezési vállalkozóval, egymás vállára borultunk férjemmel, és nehezen bírtuk megemészteni ezt a nem várt eseményt. Pedig már régóta itt lógott a levegőben. Halálos beteg volt. 

...Ma este, július 24-én, este kilenc körül, az apám meghalt, és magával vitte a gyermekkori emlékeimet, a szeretetet, amit iránta éreztem, és csak fájdalom és könnyek maradtak utána. 

(Hogy valami jót is írjak, Gábort felvették a mérnök-informatikus szakra, éppen alig húsz perccel a tragédia előtt értesült róla sms-ben. Nagyon örülünk neki.)